márc 12 2010
Kétnyelvűség az anyaméhben
Nemrégiben egy szociológiát, pszichológiát, meg hasonló humán tudományokat tanult barátommal beszélgettem, méghozzá az öngyilkosságokról. Elmesélt egy esetet, amikor depressziós embereket vizsgáltak, és furcsának tartották, hogy az öngyilkossági kényszereik, vagy hajlandóságuk (??? #&@Đđ%!???) minden évben ugyanabban az időszakban erősödött fel, emberenként más-más időpillanatban.
A vizsgálatok során kiderült egy szinte hihetetlen tényező, ami ezekben az emberekben közös volt, mégpedig, hogy mindegyik embernek gyermek-, illetve magzatkorában volt egy pillanat, amikor az édesanyja elutasította, és furcsa módon ez a pillanat egybeesett azzal az időszakkal, amikor felnőtt emberként befelé fordult. Az orvosok pedig, miután más összefüggést nem találtak rá, hogy vajon mi vezetett az öngyilkossági kényszerhez, arra a következtetésre jutottak, hogy a gyermek már az anyaméhben megérezte ezt a rá leselkedő veszélyt, és olyan mélyen érintette lelkileg, hogy felnőtt korára kialakult benne ez az öngyilkos hajlam.
El se tudtam volna képzelni, hogy ilyen hatású lehet az anya terhesség alatti rágódása, illetve stresszhelyzete! pedig édesapám, aki énektanár szintén mesélt már arról, hogy milyen komoly szerepe van a kisgyermekkori tanulásnak, tapasztalásnak. Az ő egyértelmű véleménye szerint a férjem azért nem tud tisztán énekelni, mert az édesanyja keveset énekelt neki gyerekkorában.
És ha a negatív hatások ennyire extrém módon jelentkeznek, miért ne lenne ugyanez érvényes a pozitív hatásokra is? Erről írnak a lifenetworkon>> is. Lehet, hogy késői a 3 hónapos kezdés a sulijainkban, és be kellene vezetni a magzatkori gyerekangolt?








