Ha nem zseni a gyerek, mindenki halálra rémül, hiszen manapság a legjobb sem elég. Kiemelkedőnek, szupernek, extrém teljesítményűnek, mindenben élenjárónak és úgy általában, tökéletesnek illik lenni.

A színötös bizonyítvány, az osztályelső pozíció, az országos első helyezések, a tanulmányi és sportversenyek, a szakkörök, a rajztehetség, az irodalmi érzék, a középfokú nyelvvizsga négy nyelven nyolcadik osztályra, a tökéletes alak és a diákönkormányzati jelölés: minimum, amit egy magára adó valamire való gyereknek el kell érnie. (Ugyan, dehogy! Csak viccelünk.)

Az átlagos jó

A mai gyerekeknek egyszerűen nincs ideje pihenésre. Folyton rohannak valahova, rengeteg elvárásnak kell megfelelniük és egy átlagos felső tagozatos vagy középiskolás feszesebben él, mint a legtöbb középvezető. Miközben készülnek a nagybetűs felnőtt életre, elfelejtik – és mi szülők is elfelejtjük-,  hogy nekik most kell(ene) élni és nem tanulják meg, hogyan lehetnek jelen a pillanat örömében.

A szülők elvárásai, a társas közeg nyomása, az iskolai kommunikáció – benne a középiskolai felvételivel, érettségivel, egyetemi továbbtanulással való riogatással-, a kamaszkor életkori sajátosságának számító érzelmi kilengések, a social media által keltett hamis valóság mind egy irányba mutatnak: jónak és még jobbnak lenni bármi áron.

A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb képet mutat és ha nem zseni a gyerek, semmi sincs veszve. Feltéve persze, hogy bár nem zseni, azért nagyon boldog az a csemete.

Ha nem zseni a gyerek, marad idő az igazán fontos dolgokra

Ha aggódunk, hogy nem zseni a gyerek, lépjünk egyet hátra és gondoljuk át: mit várunk tőle? Miért olyan fontos számunkra, hogy utódunk mindig a legjobb legyen? Miért lényeges, hogy mások tudják, a mi gyerekünk nem átlagos? És ha tudják, az vajon mennyit ad hozzá a gyerkőc életéhez?

Mi a Helen Doron oktatóközpontokban azt valljuk, hogy minden gyerek tehetséges és kiemelkedő valamiben, a pedagógusoknak és tanároknak pedig az a dolga, hogy segítsenek nekik megtalálni, pontosan mi az. Éppen ezért a gyerekek aktuális teljesítményét nemcsak egyes kimeneti mutatókhoz kötött módon, hanem saját korábbi teljesítményükhöz, aktuális tudásszintjükhöz is mérjük.

Vagyis, ha egy gyerek nem zseni, nem ragad rá az angol vagy nem megy neki könnyen a helyes kiejtés elsajátítása, nálunk nem kerül hátrányba és nem lesz gúny tárgya sem. Helyette értékelni fogjuk a szókincsét, a szorgalmát, a hozzáállását vagy a segítőkészségét. Azt, amitől ő más lesz, jobb lesz, mint a többiek. (Nem érdemes aggódni, hiszen mi is voltunk gyerekek és tudjuk, hogy néha a hármas az ötösnél ezerszer is többet ér.)

Akkor is fontos a reális énkép kialakítása, ha nem zseni a gyerek

Hogyan segíthetünk gyermekünknek abban, hogy valós énképpel rendelkezzen? Az első és legfontosabb lépés, hogy valóban figyeljünk rá!

Lássuk őt, az erényeit és elakadásait, az erősségeit és a fejlesztendő területeket! Fókuszáljunk a jóra, erősítsük meg, amiben sikeres és adjunk lehetőséget a gyakorlásra, fejlődésre ott, ahol arra a leginkább szükség van!

• Ne becsméreljünk, ne minősítsünk és soha ne mossuk össze érzéseinket és elvárásainkat a gyerek valódi teljesítményével! Értsük meg és fejezzük is ki, hogy neki is vannak érzései és vágyai, amelyek talán nem azonosak a mieinkkel, de attól még ugyanúgy érvényesek!
• Ne bagatellizáljuk! Felnőttként sokszor elfelejtjük, hogy mi is voltunk gyerekek és kamaszként a saját problémáink tűntek a legégetőbb, legfájóbb, leggyorsabb megoldásra váró gondoknak. Mi felnőttek pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy idősödvén elfelejtjük, hogy a kamaszkor aktuális gondjainál egészen egyszerűen nincs nagyobb probléma. Ergo: soha ne bagatellizáljunk, hanem még a számunkra jelentéktelennek tűnő nehézségeket is vegyük komolyan!
• Dicsérjünk és emeljük ki a gyerek erősségeit! Ha valódi, személyre szabott értékelésekkel, a fejlődési utat megerősítő direkt és indirekt közlésekkel, visszajelzésekkel támogatjuk a gyerekek fejlődését, éreztetjük velük, hogy fontosak számunkra.

Ne feledjük, nem az a baj, ha nem zseni a gyerek, hanem az, ha szülőként emiatt nem vesszük észre és nem erősítjük meg mindazt a jót, ami benne van! A siker legfontosabb eleme ugyanis nem a tehetség – vagy jelen esetben a fantasztikus nyelvérzék-, hanem a szorgalom és az a belső meggyőződés, hogy sikerülhet.